Emlékét őrizzük... Köszönjük!

1. SZENTGYÖRGYI N. József : Az istencsináló, 2012. -műfordítás-

Krisztiáni Sándor emlékének szentelte Francisco Rojas

 GONZÁLEZ: El Diosero, (1952) című művének saját 

kezű fordítását.

Forrás:
http://szdnyi.blogspot.com/2012/10/minden-szobrasz-istencsinalo-is.html
http://szdnyi.blogspot.hu/search?q=Kriszti%C3%A1ni+s%C3%A1ndor


 

"Minden szobrász istencsináló is

Beiktatok blogomba egy mexikói elbeszélést - nemrégiben fordítottam, a magam örömére. És egy fiatal szobrász barátom emlékére, aki maga is megkísértette az isteneket csodálatos műveivel.

In  memoriam Krisztiáni Sándor szobrászművész (1975 – 2011)"

  

Francisco Rojas Gonzalez

AZ ISTENCSINÁLÓ     (EL  DIOSERO *)

(1)                                                                           

                                       ( I.)

Kai-Lan*, a Puna-caríbal* ura szemben ül velem; ágon pihenő majomra hajaz, barátságosan vigyorog; aprócska izgő-mozgó kezében valami liánféleséggel játszadozik.

Ott üldögélünk a kunyhójában, a “champában”*, melyet az őserdő talpalatnyi tisztásán vert fel, az állandóan reccsenő-roppanó, sötét hullámaival mindent elönteni akaró hatalmas zöld óceán apró szigetén. Kai-Lan figyeli, mit mondok: szemét arcomra szegezi, inkább gesztusaimból igyekszik kihámozni mondandómat, semmint spanyol szavaimból.

Néha, mikor beszédemmel sikerül feltörnöm az indián agyát vagy még inkább, a szívét, nagyokat nevet, gurgulázva... Néha meg, ha ráérez az elmondottak súlyára, az öreg lakandón* érdeklődése látványosan felélénkül beszélgetésünk iránt, melyben egyébként csak egyszótagú fölmordulásokkal vagy nagynehezen megformált tőmondatokkal vesz részt.

Kai-Lan három felesége, a “kikák”*, ott lófrálnak körülöttünk. A lepényképű, csinoska Jacinta, aki szinte még gyermek, de már egy aprócska indián anyja; Jova, a mindig háttérbe húzódó, szégyenlős öregasszony; meg az asszonyisága teljében virító Nachak’in,  a Chichén-Itzá-i* kőfejek fensőbbséget sugárzó arcélével, huncutkodó és érzéki szemével, apró teste étvágygerjesztő domborulataival – az ő szabados viselkedése szöges ellentéte a másik kettő rejtőzködő szemérmességének.

Jova az őrlőkő mellett térdel, hatalmas kerek lepényeket lapít a kukoricatésztából; Jacinta bal karján cipeli kislányát, a másikkal a parázs fölött forgat egy kibelezett fácánt, melyből csodálatos illat terjeng. Nachak’in csak álldogál tétlenül bő ruházatában, egykedvűen figyeli társai sürgésforgását.  - Ő miért nem dolgozik? – kérdem Kai-Lant. A lakandón-indián felnevet, néhány pillanatra elcsendesül, mintha a megfelelő szavakat keresné a válaszhoz: -  Ő nappal nem dolgozik – nyögi ki végül. – Éjjel dolgozik. Éjjel ő jön fel Kai-Lan függőágyába.

A szép “kika” mintha megértette volna férje spanyolul kierőlködött szavait, szemlesütve állja kíváncsiskodó tekintetem, de nem is próbálja rejteni szája kihívóan kacér mosolyát. Izmos, rövid nyakán gyíkfogak sorakoznak felfűzve.

A kunyhón túl az őserdő – a lakandónok naponta újra játszott emberi színjátékának színtere. Kai-lan kunyhójával szemben az elmaradhatatlan “templom”*, melynek ő maga egyszemélyben a főpapja, ministránsa és egyetlen híve is.

A templom alacsony, pálmalevelekkel fedett fészer, csak egyetlen fala van, a napnyugati oldalon; bent mindenféle durván faragott állványok, rajtuk agyagból készített, istenségeket ábrázoló füstölők és parázstartók. Az istenek uralják a szenvedélyeket, ők tartják kordában a természeti jelenségeket (melyek az őserdőben mindig sátáni dühvel szoktak elszabadulni), ők szelidítik kezessé a vadállatokat, megvédenek a mérgeskígyók marásától és a gonosz bogarak csípésétől, és ők oltalmaznak az erdőntúli “rossz emberektől” is.

A templom mellett a gondosan megművelt kukoricaültetvény kis parcellája, két erőteljes pálma nyúlik égnek a cserjék közül, a kapával ásott gödrök mellől. Tüskés bokrok szövevényes kerítése védi a vetést a vaddisznók és tapírok* kalandozásaitól; lent, a liánok és gyökerek között a Jataté folyó csillan. Hűvös, nedves idő járja.

Az őserdő moraja monoton és makacs, mint a tengeré; különféle elemekből összeálló  álmosító zaj annak, aki először hallja, idővel azonban kellemesen ingerel nappal és lágyan ringat éjjel; hangzavar, mely madarak rikoltásából, vadállatok ordításából, letörő ágak roppanásából, az óriás ceiba-fák*, a maya-dió*  leveleinek susogó énekéből,  a  hatalmas  testű mahagónikat és chicozapotékat*  megfojtó – és a fákból az utolsó csepp életnedvet is kiszívó – buja kúszónövények halálos ölelésének nyikorgásából születik; a chacalté-cédrus  felrepedezett kérge alatt rejtőző másfélméteres  mérgeskígyó, a nauyaca Sziszegése és a liánok között játékosan ugrándozó, a vékony ágakon hihetetlen ügyességgel függeszkedő groteszk és cinikus törpe, a fekete bőgőmajom rikoltása színesíti… Ezen a hangzavaron alig tör át a lakandón szava – mert bár ő az őserdő ura, egyben ő a leggyengébb, neki van a legkisebb hatalma mindazok között, akik és amik ezt a levelekből és fényekből, morajból és csendből összerakott világot megtöltik élettel.

Puna kacikájának*, Kai-Lannak a champájában próbálom kiböjtölni a “taco”-t*, tapintatos vendégszeretete révén hamarosan ebben is részesülök már felszolgált finom uzsonnafalatkák után, mielőtt tovább indulnék a dzsungel zöld masszája és a mocsár közötti ösvényen, amely Öreg Pancho* tanyájához vezet, ahol egy hallgatag, magányos és magába roskadt lakandón úr él, akinek kika-mentes kunyhója a Jataté alsó folyásánál áll, alig néhány kilométerre jelenlegi vendéglátóm “birtokától”. Úgy számítom, estére odaérhetek.

Éppen végeznék kalkulációimmal és a fácán mellehúsával, mikor észreveszem, hogy Kai-Lan egyre nyugtalanabb: állandóan az őserdő felé tekintget, kitágult orrlikakkal szaglászik, mint egy ragadozó; föláll és lassan kimegy az udvarra. Nézem, ahogy vallatja a felhőket, majd fölvesz a földről egy vékony ágat, hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve; a két ujja formálta nézőkén figyeli az éppen delelőre járó napkorongot.

                                                                          

Kai-Lan felém fordul, hogy megossza velem vizsgálódásai eredményét: - Keveset gyalogolsz…Víz jön, sok-sok víz.

Próbálom győzködni, mennyire fontos lenne, hogy még ma este eljussak Öreg Pancho champájába, de Kai-Lan csak hajtogatja, nagy szeretettel:

- Már csak pici-pici hiányzik a nagy vízhez – és mutatja a felhővizsgáló pálcikáját.

- Öreg Pancho vár – mondom.

Kai-Lan erre már nem szól semmit.

Fölállok, megcirógatom a mamája karjában elszunnyadt csecsemő arcát, és éppen kilépnék, amikor hatalmas esőcseppek állítanak meg; a zivatar azon nyomban teljes erővel tombol. Kai-Lan somolyog jóslata beteljesedése láttán:

- Víz… sok víz.

(folytatása következik)

A fordító megjegyzése:

A szerző - egy hangoskönyv-lemezborítón

Az eredeti spanyol nyelvű szöveget az Internetről vettem le. Fordításomban megőriztem az eredeti szövegbeosztást (bekezdéseket). Nem leltem nyomát, hogy előttem bárki is lefordította volna magyarra az elbeszélést. A magyarításban igyekeztem elkerülni, illetve egyszerűsíteni a külön magyarázatra szoruló antropológiai, zoológiai és egyéb szakkifejezéseket (néhányra azért a jegyzetekben kitérek); néhol magyar népnyelvi kifejezéseket használok; fordításom így nem tekinthető teljesen pontosnak - de ez az olvasót semmiképpen sem zavarhatja.

*   *   *

Jegyzetek:

Lakandón istenszobor

* diosero  - Az elbeszélés eredeti címe: El diosero – az isten(dios) szóból képezve (szótári jelentése bizonytalan, ebben a történetben kb. isten(szobor)készítőt jelent).

* Kai-Lan, Nachak’in – lakandón indián („pogány”) nevek; Jacinta –és talán Jova is –      „keresztény” nevek (halvány utalás esetleges megkeresztelésükre).

* champa – a közép-amerikai, dél-mexikói (karibi-térségi) indiánok pálmakunyhója.

* caríbal – tanya-szerű elszigetelt település, a karib indiánok „családi birtoka”: a   terület, melyen a család kunyhói, ültetvényei vannak; a család „életterülete” .

* lakandón – nagy karib indián törzs, sokféle nemzetséggel (és nyelvvel) – a maják távoli őserdő-lakó leszármazottai.

Lakandónok (XIX.sz.-i metszet)

* kika - a patriarchális és soknejűségben élő lakandón családban az (ivarérett) asszonyok elnevezése.

* függőágy – a karibi térség legelterjedtebb pihenőalkalmatossága: bárhol fára erősíthető, erős szövetből (manapság hálóból) készült „ágy”, sziesztától a családi életen át alvásig mindenre használható (kis ügyességgel: könnyű belőle kibukni). Elterjedt spanyol elnevezése: hamaca  (kiejtése: amaka).     

* Chichén-Itzá – a maya civilizáció egyik leghíresebb műemlék-együttese a           Yucatán-félszigeten; rengeteg művészi ember- és állatábrázolással.

* templom – a lakandón indiánok minden „családi birtokon” kialakítottak egy kultikus      helyet is (általában ugyanolyan vagy kisebb kunyhóban, mint amilyenekben       laktak) – a rítusokban csak a felnőtt férfiak vehettek részt, nők és idegenek    pillantása is megszentségteleníti…

Lakandón "templom"

* Jataté (kiejtése: hataté) – a lakandón őserdő legnagyobb folyója (Mexikó déli,   yucatáni részén).

* tapír          - a közönséges vagy dél-amerikai tapír disznóra hasonlító, de annál valamivel    nagyobb növényevő emlősállat, páratlan ujjú patás, rövid ormánya van;       őserdőben, vízközelben él; húsáért vadásszák.

* ceiba – hatalmas trópusi fa.

Kacika - ahogy a fehér ember elképzeli

* maya-dió – hatalmas trópusi őserdei, diószerű ehető terméssel – a maják étrendjének fontos fogása volt (tudományos neve: Brosimum alicastrum, helyi elnevezése: ramón).

* chicozapote - karibi trópusi fa illetve cserje, ehető gyümölccsel (tudományos        neve: Manilcara zapota).

* kacika – eredetileg az Antillák szigetein élő indián vezetők (törzsfőnökök) elnevezése, a spanyol és portugál felfedezők és hódítók a kontinensen élő törzsek vezéreire is alkalmazták; innen terjedt el az    európai nyelvekben is (spanyolul: cacique).

* taco – kukorica- (néha gabona-) lisztből készített, formájában palacsintára emlékeztető sült tésztakorong (tortilla), melybe húst, zöldségeket, salátát, egyéb ennivalót tekernek és így fogyasztják (az egész világon elterjedt mexikói eredetű „gyorsétel).

* Pancho – a Francisco (Ferenc) becézett formája (Feri, Ferkó).  Híres Pancho volt    Villa, a mexikói forradalom hőse – és Puskás Ferenc, a Real Madridban… Öreg Pancho a történetben a legközelebbi caríbal-tanya ura.

*   *   *

In memoriam Krisztiáni Sándor (1975 – 2011)

Az elbeszélés egyik hazai kiadása

Francisco Rojas Gonzalez

AZ ISTENCSINÁLÓ     

(2. folytatás)

Villám csattan hirtelen az őserdő és a nap közé tolakodott acélszürke felhőzet alatt; a felhők szoknyája alá nyúló óriási fakoronákat tépi már a vihar.

Az őserdő ilyenkor elnémul, átengedi a teret a felhőszakadás harsogó hangjainak. A szél vadul rázza a kunyhót, Kai-Lan visszaül mellém; teljesen lenyűgöz a látvány, soha még nem éltem át hasonlót.

A víz szemmel láthatóan egyre emelkedik; Jacinta otthagyja alvó gyermekét Kai-Lan függőágyában, és csatlakozik Jovához; ártatlan szemérmetlenséggel övük fölé gyűrik szoknyájukat, hogy valami töltést építsenek a kunyhó körül, nehogy a víz elöntse

egész lakásukat. Nachak’in, a soros ágyas, lustaságát múlatva guggol az egyik sarokban. Kai-Lan állát két kezébe temetve figyeli, hogy erősödik és hangosodik egyre a vihar.

- Mit keresel Öreg Pancho házában? – kérdi hirtelen.

Nincs nagy kedvem beszélgetésbe bonyolódni, kissé kurtán válaszolok:

- Mesél nekem a karibok életéről, a ti életetekről.

- És mit érdekel az téged? Nem szép dolog ám beavatkozni az emberek életébe! – mondja a lakandón, csöppet sem sértő szándékkal. Nem válaszolok.

Jacinta újra karjára veszi a pici lányt, melléhez szorítja; a fiatalasszony arcát gondok árnyékolják. Jova, továbbra is teljesen egykedvűen, nekiáll szétdarabolni egy hatalmas bőgőmajmot, melyet Kai-Lan lőtt pár órája; a nyíl-lyukasztotta fekete bőrt mesterien választja le a rózsaszínű húsról, mígnem csak a meztelen korpusz marad, amely igen hasonlít formájában is, méreteiben is a pirospozsgás malacképű csecsemőhöz, aki kétségbeesetten bömböl anyja karjában.

Kai-Lan kér tőlem egy cigarettát, a száguldó szél azonnal szertefújja a sűrű füstöt, amint orrán-száján kieregeti. Közben az ég vödrei nem látszanak kiürülni az őserdő fölött; a felhők már összekeverednek a chacalté és a chicozapote lombjaival; egy villám kettéhasítja – akár ha zsenge bambusznád volna – egy százéves ceiba törzsét; a csattanás megsüketít, a lidérces fény elvakít bennünket néhány pillanatra.

A champában mindenki hallgat; az indiánok babonás rémülete kisebbnek tűnik, mint az én félelmem, a civilizált emberé.

- Víz … sok víz… - kommentálja végül Kai-Lan. Hirtelen valami elnyúló fülsiketítő zaj tetézi aggodalmainkat; ijesztő görgés, mintha sziklák lavinája közeledne, olyan erős, mintha száz mahagónifát téptek volna ki egyszerre tövestől. Kai-Lan föláll, megpróbál átnézni a vihar tömött esőfüggönyén.

A lakandón mond valamit asszonyainak, azok mind arrafelé néznek, amerre uruk mutat. És is követem pillantásukat.

- A folyó… ez már a folyó – mondja nekem Kai-Lan, spanyolul. Valóban: a Jataté megnőtt, hullámai, mint szalmaszálat sodorják a fatörzseket, a letört ágakat és a hatalmas köveket.

A lakandón asszonyait igazítja el, azok szó nélkül hallgatják a kacikát. Jova hátramegy valahová a kunyhóban és ölében agyaggal tér vissza. Kai-Lan ezalatt egy böhöm nagy kivájt tökkel kimegy a zivatarba és vizet hoz; hosszú haja csapzottan verdesi vállát; tunikája testére tapadt; nem valami épületes látványt nyújt... Vizet önt az agyagra a kapinyából*; asszonyai kíváncsian nézik, mit csinál; Kai-Lan néhányszor megismétli a vízöntést; amikor jónak látja az agyag és a víz arányát, a kis ember nekiáll simára dagasztani a sarat.

Mikor úgy érzi, hogy az agyag már tésztásan puha és könnyen formázható, újra

kimegy a viharba; látjuk, hogy bemegy a templomba és valami misztikus dühvel apró darabokra töri a parázstartó istenségeket. Amikor a legutolsót is porrá zúzta, visszajön a lakókunyhóba.

- Az istenek öregek… nem érnek már semmit – mondja nekem. – Csinálok másikat, akinek még van hatalma, aki ér valamit, hogy végezzen ezzel a vízzel…

És Kai-Lan odaguggol a sárkupac elé, elképesztő szakértelemmel formáz egy új füstölőt, egy okos és erős istent, aki képes elűzni a fellegeket, melyekből az a sok víz zúdul az ő földjére, az ő folyójába.

A kikák - férjüknek diszkréten hátat fordítva - suttogva beszélgetnek. Nachak’in megpróbál lopva hátrapillantani, de Kai-Lan észreveszi. A kis ember azonnal talpra ugrik és rekedt hangon üvöltözni kezd, fenyegetően hadonászva karjaival. Nachak’in újra a falnak fordul, alázatosan tűri a szidalmakat… Kai-Lan a méregtől majd fölrobbanva széttapossa a már szinte kész szobrot: Isten megint meghalt emberi kéz által.  

Mikor a lakandón megbizonyosodik, hogy tisztátalan női szem nem tudja megszentségteleníteni az istenteremtést, újra nekiáll a sárgyúrásnak… És lám: már el is készült a gyönyörű, állatra hajazó füstölő: egy pocakos madár nyerges háttal, az a parázs helye; a figura három lábon áll, mindegyik végén hasított patákkal, amilyen a vadkannak van.

Egy-egy obszidiánszilánk csillog a mély szemüregekben. Kai-Lan elégedett a munkájával, de újra meg újra átvizsgálja töviről-hegyire, itt-ott kiigazítja, tisztogatja, fényesíti… Föláll, arrébb megy, minden szögből megtekinti, azután tunikája alá rejti, hogy kivigye a viharon át a templomba… Már ott is van, látom a zivatar ködfüggönyén keresztül.

A frissen teremtett, még nedves isten az egyik állványon kap helyet: az indián megkövült gyantacseppeket szór a hátára, meg néhány parazsat, ezeket két pálcikával halássza ki a bekerített templom közepén örökösen égő tűzből. Kai-Lan mereven áll, mozdulatlanul és ünnepélyesen, ahogy egy főpaphoz illik, karját mellén összefonja, állát fölszegi.

Közben Jova fölszítja a benti tűzhely szikrázó parazsát; a lángok halványan megvilágítják a kunyhót, ahol már megkocsonyásodtak az árnyékok. A föl-fölerősödő szélben ágavesztett fák sírnak, mindenfelé vékony csermelyek csordogálnak; a Jataté-folyó egyre fennhéjázóbb, vize riasztóan emelkedik… Már-már kitör a medréből, nehéz csobbanásokkal ostromolja az ültetvényt védő alacsony töltést.

Kai-Lan tudatában van a veszélynek; a templomból nyugtalanul figyeli a kiönteni készülő folyó jelzéseit; megint a füstölőhöz megy, újra gyantát szór a parázsra – és vár. A vihar azonban nem csitul, a felhők egyre csak ott lóbálóznak a magasban és sötétbe borítják az egész birtokot.
(folytatása következik)

Kapinya (vízmerítő tök)

Jegyzetek:

* kapinya – ezt a (gyerekkoromban megismert, hasonló értelmű ormánsági)  szót használom az elbeszélésben az indiánok által használt ivó- és vízmerítő tökre.

 * * *

Lacandón szépség - művészfotó

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

In memoriam Krisztiáni Sándor (1975 – 2011)

Egy népszerű kiadás

(3. - befejező folytatás)

Leszáll lassan az éj… Alig tudom kivenni Kai-Lan körvonalait; látom, ahogy az oltárához megy, kezébe fogja istenét, széttördeli ismét, majd dühösen szétszórja az anyagdarabokat a champa körüli tócsákban… Haszontalan isten, megtagadott isten, ostoba isten..!

Kai-Lan kijön a templomból, ültetvénye felé indul; lassan vonszolja magát a zuhogó esőben, a folyónál négykézlábra ereszkedik, sárban dagonyázó tapírra hasonlít.

Fatörzset cibál ki a megáradt vízből, ágakat, leveleket, köveket; megpróbálja magasítani a töltést veteménye körül; munkálkodása fájdalmasan hiábavaló. Mire rászánom magam, hogy segítsek neki, maga is rájön, hogy semmi értelme annak, amit tesz, és visszaballag a kunyhóba. Kiabálva korholja asszonyait megint, azok ismét hátat fordítanak neki, a pálmalevelekből rakott zöld falat nézik. A pici lány békésen szunnyad a függőágyban a koszos és nedves rongyokon.

Kai-Lan újra nekilát teremtő feladatának.

És egyszerre csak ott az új isten, mágikus kezei munkájának friss gyümölcse.  Vaskosabb és erőteljesebb, mint elődje volt, de sincs benne semmi annak fenséges szépségéből. Az indián szemmagasságba emeli, jól megnézi közelről; úgy tűnik, alkotói hiúságát is kielégíti új teremtménye. Háta mögött felsír a csecsemő, talán megcsíphette valamilyen rusnya bogár.  Kai-Lan hátrafordul, szembenéz a pici lánnyal, aki tágra nyílt szemével éppen rácsodálkozik a füstölőre.

A lakandónt mintha kígyó csípte volna meg; dühbe torzult arca azonban lassan elnéző grimaszba megy át, a gyermek önfeledt kacagása enyhíti ideges türelmetlenségét. Sztoikus beletörődéssel ejti földre a füstölőt, meztelen talpával formátlanra lapítja.

Amint befejezi a megsemmisítést, kiált valamit. Jacinta, lehajtott fejét föl nem emelve, kiveszi csecsemőjét a függőágyból, magával viszi a sarokba, ruházata bő redőiből elővarázsolja egyik duzzadt, fekete mellét és csecset ad a gyereknek; a kicsi azonnal szopni kezd. Jacinta, csakúgy, mint a másik két kika, elfordítja arcát urától. Kai-Lan töretlen hittel fog hozzá az új isten megformálásához.

Annyira összpontosít a feladatra, hogy rólam is elfeledkezik; én meg örülök, hogy nyomon követhetem, mi minden összejön így, istencsinálás közben.

Kai-Lan apró kezével csipeget a masszából,  kapkodva gyúr gombócokat, sodor sárnudlikat, sirítja laposra az agyagot; ujjai mágikus táncot járnak a lassan alakuló formák fölött, ügyesen, élénken, felelősségteljesen. Jova és Jacinta – emez karjaiban ringatva kicsinyét – továbbra is háttal állnak a ház urának. Nachak’in, kissé elkámpicsorodva, hogy mai násza meghiúsult, maga alá húzott térdén ülve fordul falnak, feje le-lekókad az álmosságtól. A kunyhó közepén lustán pislog a tűz. Éjjel van.

Ez alkalommal az istenfabrikálás munkaigényesebb; mondhatnám, a serény alkotó, a kudarcok példáján is okulva, bele viszi a munkába minden művészi és mesterségbeli tudását. Egy négylábú meseszörnyet formáz: pofája a mérgével ölő nauyaca kígyóé, teste a tapíré, tiszteletet parancsoló hatalmas farkát a quetzaltól* kapja. Csendben nézegeti erőfeszítései eredményét; jól sikerült: kezében egy csodálatos bestia, duzzad az erőtől, éjsötét az egész teste, mindenestől olyan szörnyű és kegyetlen. A lakandón feláll, kinyújtóztatja meggémberedett tagjait. A füstölő a kunyhó közepén pihen, a földön: Kai-Lan hátrébb lép, hogy távolabbról is megnézze; észrevesz valami apró tökéletlenséget, azonnal javítja megnyálazott ujjakkal… mígnem végül teljességgel elégedettnek látszik.

Fölveszi a füstölőt, meggyőződik, hogy most nem szentségtelenítette meg semmilyen nőstényi szem, elégedetten elvigyorodik és elindul az oltára felé. Átlép kinyújtott lábamon, észre sem vesz, egész biztosan fittyet hány most jelenlétemre.

A közben leszállt éjszaka sötét árnyai eltakarják előlem, miképpen celebrálja Kai-Lan főpapi minőségében az istenavatást; alig-alig látom a pislákoló fényeket a frissen gyúrt istenség hátán, az oltár öröktüzét tápláló nedves faágak reménytelenül füstölgő parazsa fölött.

Közben Jova a kunyhóban a tűzhely mellé állít valami vesszőkből készült alkalmatosságot; föllógatja rá a majmot és nekiáll megsütni a maradék parázson; a megnyúzott négykezű ijesztően néz ki; mellére esett feje mintha bólogatna; kicsavart végtagjaival mártírok képeit idézi, akiket hitük okán kínoztak meg, mert szentek voltak… vagy eretnekek.

A sülő húsra hintett só halkan és erőtlenül perceg a tűzben, a kisült zsír végigfolyik az egyre feketébb és egyre cingárabb emberszerű törpe testen.

Jacinta egy hombárnak használt kövér edény előtt térdel, kukoricát mer ki belőle a dörzskőre, a kicsi mellette alszik valami szőnyegszerűségen.

Nachak’in, látván, hogy mára kitűzött nászi éjszakája meddő emlék marad, hanyatt veti magát a függőágyon, hogy lehűtse kielégítetlen vágyait; rövid karikalábait kétoldalt lelógatva esetlenül egyensúlyoz. Hirtelen, valahonnan az udvarról hang hallatszik. Kai-Lan az. Jacinta és Jova értik a hívást, a két kika azon nyomban kiszalad a zivatarba, ahol uruknak szüksége van rájuk. Nachak’in csak lassan tér magához, felül a függőágyban, még látja asszonyi társait kirohanni; ásít, nyújtózkodik, karját a függőágy “fejéhez” emeli, ruganyos teste végigvonaglik, mint tüzelő szukáké.

Kinézek a vetemény irányába: Kai-Lan egy terjedelmes ceiba alatt áll, kezében egy alkalmi fáklya, lángja meglepően állja a szélvihart; a sárban asszonyai kétségbeesetten küzdenek a vízzel, mely már elérte a vetést eddig oltalmazó alacsony földhányás tetejét; a kukorica első sorai már vízben állnak. Kiszaladok, hogy segítsek a nőknek. Egyszerre derékig süppedek a sárba, szívvel-lélekkel igyekszem segíteni a lakandónok küzdelmét. Amíg Jacintával tömedékeljük a töltést sárral meg kövekkel, Jova megpróbál valami új kerítésfélét építeni, hogy megállítsa az emelkedő vizet, de az áradat egy szempillantás alatt elsodorja. 

Kai-Lan a maga nyelvén üvölt, ostorcsattogás-szerűen osztogatja utasításait; az asszonyok még nagyobb erőbedobással folytatják hősies munkájukat. A lakandón föl-alá járkál a ceiba hatalmas esernyője alatt; magasra tartja fáklyáját, de álmos tüzénél alig látunk valamit.

Kai-Lan izgatottsága lassan a tetőpontra hág, egyre dühösebb is.

Beszúrja alkalmi fáklyáját két nagy kő közé, elindul a templomkunyhó felé, belép, kinn hagy bennünket értelmetlen erőlködésünkkel. Jacinta elcsúszik, a víz magával sodorja egy darabon, Jova összekócolódott hosszú hajánál fogva elkapja, és segítségemmel kimenti a veszélyből.

A folyón hatalmas fatörzs érkezik, magával söpri eddig munkánk minden eredményét… A vízözön már mindent elönt, csurig vannak már a kukoricasorok közötti árkok, szétáztak a töveknél a nagy gonddal emelt töltögetések. Nincs már mit tenni - az asszonyok mégis folytatják eleve vesztésre ítélt csatájukat.

Már-már arra gondolok, megadom magam az elemeknek és visszamegyek a kunyhóba, mikor észreveszem, hogy elállt a vihart… Ahogy érkezett, úgy tűnt el is, különleges és harsány kísérő tünetek nélkül; váratlanul, ahogyan minden bekövetkezik az őserdőben: a ragadozók támadása, a villámcsapás, az új rügyek kipattanása, a halál…

Kai-Lan kijön a templomából, hangos örömujjongásba fog. Nachak’in is kidugja fejét a kunyhóból és csengő kacajjal nyugtázza férjeura örömét. Visszamegyünk a szálláshelyre, ahol Nachak’in bámulja, anélkül, hogy bármit is tenne, hogyan szenesedik lassan ehetetlenné a majompecsenye; bűzlő fekete füst önti el a kunyhó belsejét, lélegezni sem lehet tőle; a csecsemő közben abbahagyta a sírást, ijedten szipog a füstben.

A kikák, zilált külsőm láttán, jót nevetnek rajtam; tetőtől talpig mocskos sár borít mindőnket.

Megpróbálom letisztítani a sarat a cipőmről. Kai-Lan odanyújt egy kapinya „balcsét”, azt az erjesztett szent italt, melyet csak kiemelkedő alkalmakkor fogyasztanak. Belekortyolok, aztán megint és megint… Mikorra harmadszor emelem “poharam”, észreveszem, hogy hajnalodik.

Kai-Lan mellém ül, barátságosan méreget. Nachak’in is közelebb jön, vágytól izzadtan és kacéran, megpróbálja megölelni emberét, de a kis indián gyengéden lefejti magáról a kika kezét, majd felém fordulva mondja:

- Nachak’in már nem, mert ma már holnap van.

Majd nagyon gyengéden Jovát szólítja; az öregasszony alázattal járul férjeura elé; Kai-Lan övénél fogva magához vonja és nem is engedi el.

- Ma Jova nem dolgozik nappal… Éjjel dolgozik. Éjjel ő jön fel Kai-Lan függőágyába.

Ezután néhány kurta szóval eligazítja Nachak’int, aki eleddig kivonhatta magát az asszonyi csapatból. A fennhéjázó szépség engedelmesen és alázatosan kuporodik a tűz mellé, hogy átvegye az öregasszony helyét, mert most Jova lett a soros kika. 

Útra készen állok; a nőket megajándékozom néhány piros fésűvel meg egy kis tükörrel; sokfogú mosollyal nyugtázzák nagylelkűségem.

Kai-Lan meg engem ajándékoz meg: nekem adja a majom egyik “csülkét”, amelyik nem égett oda teljesen. Jószándékát egy marék cigarettával viszonzom.

Elindulok Öreg Pancho “caribal”-ja felé. Kai-Lan portája határáig, a picado-ig*  kísér. Mikor elmegyünk a templom előtt, a lakandón megáll, az oltár felé mutatva büszkén kihúzza magát:

- Nincs még egy ember az őserdőben, aki úgy tudna isteneket csinálni, mint Kai-Lan… Ugye milyen jóra sikerült..?! Megölte a vihart … Látod, a nagy harcban elvesztette szép quetzal-farkát, ott maradt az égben.

És valóban, fölöttünk, az égen, a faóriások lombjába kapaszkodva fölragyog a szivárvány…

*   - vége -   *

Jegyzetek:

* quetzal – nagytestű, ragyogó zöld tollazatú és díszes farkú trópusi őserdei és 

A quetzal madár

hegyvidéki madár; a mayák szent madara, a tollas kígyó - Quetzalcoatl istenség – ihletője.
* balcse (spanyol átírásban: balché) – trópusi gyümölcsökből erjesztett, enyhe alkoholtartalmú ital, a rituális tevékenységhez szükséges révület elősegítője .

Kimérik a balcsét

* picado – itt feltehetően birtokhatárt jelöl, így is fordítottam (nagyon sok értelmű szó).

*   *   *

CopyRight    - Francisco Rojas González (1903-1951)

                              El Diosero, 1952

-        Szentgyörgyi N. József (1943-) 

Az istencsináló, 2012

A Tollaskígyó istenség - mint vízköpő

                                     *  *  *

2. SZEMEREY-KISS Balázs PhD értekezését ajánlotta Krisztiáni Sándornak a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építőmérnöki Karán 2013-ban.

Forrás: http://www.omikk.bme.hu/collections/phd/Epitomernoki_Kar/2013/Szemerey-Kiss_Balazs/ertekezes.pdf

"Az értekezést Krisztiáni Sándor szobrászművész, kőszobrász-restaurátor, egykori évfolyamtársamnak ajánlom (MKE 1996-2002): 

„Ember, ne gondolkozz azon, hogyan mondod, teszed, csak add

 tovább, amit kaptál. 

Taníts meg mindent, amit tudsz, annak, aki tanulni akar.” 

 Krisztiáni Sándor (1975-2011)"

3. www.kozterkep.hu