Már több mint egy éve annak, hogy Krisztiáni Sándor szobrász- és restaurátorművész, a Képzőművészeti Egyetem művészeti anatómia tanársegédje nincs közöttünk, aki azonban e tragikusan rövid, 15 évnyi alkotóidő után is óriási életművet hagyott hátra. Hagyatékát szülei gondozzák, s barátai válogattak alkotásaiból az Aranytíz Kultúrház kiállítótermeibe egy szép tárlatot Szárnyalás címmel
36 év, 36 köztéri alkotás: Liszt Ferenc, Nagy László, Báthory István fejedelem, a Hungaroringen lévő A sebesség [Sebesség] c. dombormű, Emerson Fittipaldi és Bernie Ecclestone mellszobra, Kaszás Attila, történelmi, irodalmi, zenei nagyjaink sora, számtalan grafikai mű, könyvillusztráció, beltéri szobrok, plakettek, tervek, restaurált kőszobrok maradtak utána. Nem ismertem régóta Sándort, de e rövidke idő is elég volt ahhoz, hogy világossá váljon: művészete egészen új irányt mutat a 21. század magyar szobrászművészetében. A finom, aprólékos kidolgozás, az anatómia leheletfinom részletekig ható ismerete és megjelenítése, a lendületes frissesség, rajongása Michelangelóért mind áthat alkotásain, ahogy Jelenits István piarista szerzetes fogalmazta: „a részletekig pontos figyelemmel idéz elénk egy-egy koponyát, arcot, emberalakot. Nem újszerű formai megoldások teszik modernné, hanem a figyelme, amellyel alakjaihoz közeledik.” Ez a figyelem élete minden pillanatában jelen volt, s földi élete rövidsége ellenére teljesnek mondható.
Portréiban mindig az élő embert mutatta meg, nem pedig egy idealizált figurát. Karizmatikus személyiség volt, nagyon mély és könnyed egyszerre, ahogyan kedvence, Mozart zenéje is. Óriási lelkesedéssel rajongott a versekért, Krúdy Szindbádjáért, akit rengeteget idézett, a történelemért, mindenért, ami keretet adhat az emberi életnek. Mosolyogva lehet csak visszagondolni lovagias lényére. Édesapjával, Krisztiáni Istvánnal, a Vígszínház szcenikusával és művészbarátaival beszélgetve idézzük meg Krisztiáni Sándor emblematikus alakját.
Baracza Szabolcs: Az Aranytíz Kultúrház kiállításán öt nagyobb egységben láthatjuk Sándor munkáit. Az első az 1996–2001-ig tartó szakasz, a kimagasló kezdet, tanulmányévei a Magyar Képzőművészeti Egyetemen: ezzel a jövő generációinak mutat példát a fiatal művész, hogy mennyi munkát igényel a szakmai alapozás. A második a 2001–2006-os időszak, melyben egy kompozíción belül a különböző formák találkozásainak csomópontját hangsúlyozza az alkotó. A harmadik egységben (2004–2008) az anatómia és a térábrázolás bűvöletében készült műveket láthatjuk, itt Michelangelo műveihez hasonlóan az anatómiai formák hullámzása dominál. A negyedik egységet a 2008 és 2011 között készült művek sora adja, melyek a Szabadon szárnyalás címet kapták. Élete utolsó szakaszában a kifejezés érdekében az általános formák háttérbe szorítása jellemezte Sándor műveit. Az ötödik egységben végül restaurátori munkáiról készült fotókat vehetünk szemügyre. Sanyi barátjaként és pályatársaként elmondhatom, hogy az egyetemi évek alatt messze kitűnt közülünk lelkesedésével és hihetetlen virtuóz magatartásával. Alkotás közben se idő, se tér nem létezett számára. Így tudott olyan bravúros szobrokat alkotni, mint pl. a Szent László-büszt. Kedvenc kora a barokk volt, annak túlzó mozdulataival, ideálja pedig Michelangelo.
Hazafias lelkülete teljes mértékben áthatotta kifejezésmódját is. Restaurátorként nagy lehetőség volt számára, hogy tanulhatott a tárgyakból. Minden értelmes, magyarságáért felelős ember tudja, hogy a kultúra segíti át az embert a nehéz időkön. Vannak olyan missziót teljesítő emberek, akik a kultúráért élnek-halnak, s ők sokkal nagyobb figyelmet kéne, hogy kapjanak, mint amennyi jut nekik manapság. Nem kevés iróniával el lehet mondani, hogy milyen gazdag Magyarország, mert megengedheti magának, hogy egy ilyen különleges tehetségű embert, aki az egész életét a művészetért adta, így hagyott elveszni.
Tamáska János: Manapság a restaurátor művészekbe azt nevelik, hogy az anyag számít egyedül, csak azzal kell foglalkozniuk. Sándor korán rájött ennek a visszásságára, s fontosnak tartotta, hogy az anyag mellett a tárgyak szellemisége, lelkisége is hangsúlyt kapjon. A kiállításon éppen ez a belső fejlődése követhető nyomon.
Krisztiáni István: Érdekes, hogy bár érzékeny, fogékony kisgyermek volt, semmi jele nem volt, hogy művész válik belőle. A nyolcvanas évek végén Görögországot keresztül-kasul bejárva eljutottunk az athéni Nemzeti Múzeumba is, ahonnan este szinte már kirugdaltak bennünket, mert Sanyi olyan áhítattal nézte a szebbnél szebb kincseket. Az érettségi évében a feleségem egy ismerőséhez került rajzolni, mert biológia–rajztanári szakra készült a szombathelyi főiskolára, s itt kezdett világossá válni, mivel messze többet fejlődött, mint társai, hogy jó irányba indult. A főiskola második évében volt mintázás órájuk, s ekkor vált nyilvánvalóvá számára is, hogy ez az ő útja. Természetesen én némiképp érintettként óvtam a művészpályától, de tántoríthatatlan volt. Ezután került be a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, ahol szépen haladt előre, művészeti anatómiából kitűnt a többiek közül a legendás 6-os osztályzatával, s nemsokára a Rajz és Anatómia Tanszék tanársegédje lett. Erős a gyanúm, hogy a szakmai féltékenység sajnos mélyen benne volt abban, ahogy alakult a sorsa az utolsó egy évben.
Nagyon népszerű volt a tanítványai körében, rajongva vették körül, s ez sajnos többeket zavart is. Mindeközben pedig nagyon védtelen volt ezekkel a reakciókkal szemben, szelíd volt, képtelen volt küzdeni olyasmiben, ami nem az alkotás. Nem jól tárgyalt, engedékeny volt, s ezt persze sokszor ki is használták. Művészi munkáira koncentrált, egyébként nem érdekelte a világ folyása, bűbájos volt, mindenkivel tapintatos és kényesen vigyázott arra, hogy senkit meg ne bántson. Közben belülről nagyon sok minden bántotta: a rosszul sikerült házassága, a fellángoló szerelmei. Intenzív volt ezekben is, s erős méregdózisként hatottak rá. Ez a sok szenvedés, fájdalom érzékelhető a művein. Nagyon tiszta ember volt.
– A Magyar Képzőművészeti Egyetem oktatójaként mit jelentett számára a tanítás?
– Örömmel, élvezettel tanított, magyarázott. Volt benne egy nagyfokú, de egészséges exhibicionizmus: „Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak.” És ezt ebben a közegben megélhette. Mindamellett hihetetlenül adakozó volt. A legapróbb szakmai fogásokat, amiket tudott, kiadta, ami benne volt, azt megmutatta, hogy segítsen másoknak is. Az utolsó időben, a sok lelki szenvedése után sem adta fel, mert iszonyú tűz volt benne, rengeteg terve volt, még a kórházban is. Ez alatt a 36 év alatt majdnem élt annyit, mint más 70 év alatt.
– Rendkívül sokszínű, sokoldalú ember volt, hallhattuk irodalmi estjét is Rákosligeten, a tanítás során is rengeteg idézetet mondott fejből hallgatóinak. Egyik óráján a stílus mibenlétének bemutatására különböző műfordításokat állított egymás mellé, közben tehetséges színészként is bemutatkozva. Hová vezethető vissza az irodalom, zene, színház iránti érdeklődése?
– Hihetetlen fogékony volt az irodalomra, zenére, társaságban folyton idézgetett, ezt tőlem kapta örökül. Nagyon szeretett verset olvasni, jól értelmezte őket, szép kiejtéssel, saját versek is maradtak utána. Karácsonyesténként például verseket olvastunk lefekvésig, elemezgettük ezeket, ízlelgettük a mondatokat, kifejezéseket, s ehhez az eseményhez ragaszkodott minden alkalommal. Sanyi mindent eljátszott, az egész testével játszott, és a munkáiban is mindig kicsit bele akart bújni a megformált figurákba. Ez persze óriási energiájába került, belső égés volt ez a folyamat. Nagyon szerette a könnyűzenét is, a Queent, a Nyomorultakat a Rockszínházban legalább nyolcszor megnézték a bátyjával. Szívesen énekelt, teljes beleéléssel persze. Egyszer a filmrendező Bergman Varázsfuvoláját mutattam meg nekik videón, még kisebb volt, onnantól beleszerelmesedett Mozart zenéjébe. A szülőházában, Salzburgban ámulva merült portréjába, tekintetébe. Lisztet szintén nagyon szerette, s ezt csak elmélyítette a Bogányi Gergely zongoraművésszel való mély barátsága.
– Remek előadásokat tartott a Szent Imre Gimnáziumban Frans Halsról, Michelangelóról, a megfeszített test anatómiájáról, mely éppen nagypénteken hangzott el.
– Michelangelo volt számára a művészet alfája és omegája. Mindent begyűjtött róla, ami elérhető volt. Amikor tanárképzős korában elmentünk a lakóházába Firenzében, hatalmas lelkesedéssel, megbűvölten mesélt az életéről, ő volt számára a tökéletesség. Emellett az anatómiája is nagyon érdekelte. Már a tanárképző főiskolán is Michelangelo-rajzokat másolt, ezeken is ott volt a zsenialitása nyoma, de amikor később már a kezében volt az a bizonyos tudás, akkor tudott továbblépni, elvonatkoztatni akár rajzban, akár szobrászatban. Orvos édesapámnak volt egy a 30-as években írt, komoly, tudományos értekezést tartalmazó könyve a keresztre feszítésről, amit Sanyi ronggyá olvasott, nagyon megragadta a téma művészeti megformálása. Ebben leírták, hogy a képzőművészeti ábrázolásokon milyen hibákat követtek el az izmok ábrázolásában. Rengeteg vázlatot készített erről, sokat beszélgettünk róla, hol, melyik izom hogy kellett, hogy álljon. Sanyi mélyen hívő volt anélkül, hogy mi ezt erőltettük volna nála, ahogy egy interjújában is említette, ő a keresztre feszítést kivégzésnek tekintette. Tanítványainak mindig ajándékba adta karácsony előtt A megfeszített test anatómiája című előadását, melyre legendásan sokan ottmaradtak.
– Kő Pál Kossuth-díjas szobrászművész ezt írta róla: „Ez a már felnőtt, mosolygós, szemüveges fiatalember úgy rajzol, hogy érződik rajta a reneszánsz hímpora (…) A barokk puttók, a korpuszok, apostolok és angyalok szépen megférnek a feszes női aktokkal és oroszlánokkal, akár egyetlen lapon. Leheletfinom vonalak jellemzik ezeket a rajzokat, amelyek olykor eltűnnek, sejtetve a kontúrt, és mint egy jól ismert gyalogút végén, egyszer csak újból megjelennek. A művész néha puha radírral fényt lop a figura arcára, oldalára. Lágy formák és feszes inak bontakoznak ki a sík lapon, vékonyságuk lépked, szakad, ragyog.”
– Kő Pál megértette őt. Nagyon finom, költői lélek, jól látta, hogy ha már húszévesen így rajzol valaki, és így rajong a klasszikusok, a reneszánsz iránt, az messzire vivő lesz. Óriási űrt hagyott maga után, de segít bennünket odaátról is, mert életében sem bírta elviselni, ha valaki szenvedett.
A Szárnyalás című kiállítás február 26-ig látogatható az Aranytíz Kultúrház - ban (Bp. V., Arany J. u. 10.).
Curriculum vitae
1989–1993 Madách Imre Gimnázium; 1993–1996 Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola biológia-rajz szak; 1996– 2002 Magyar Képzőművészeti Egyetem kőszobrász-restaurátor és tanár szak;
2003–2010 Magyar Képzőművészeti Egyetem Művészeti Anatómia, Geometria és Rajzi Tan széktanársegédje; 2007 és 2008 Portaan Akadémia, Finnország művészeti anatómia és rajz előadója;
2008 Pécsi Tudomány egyetem Természet tudományi Kar Föld tudományok Doktori Iskolája,
2009 Pécsi Tudományegyetem Doktori Iskola Művészeti Kar;
2010 Debreceni Tudományegyetem Építészmérnöki szak szabadkézi rajz- és térábrázolás tanára
Tagja volt a Magyar Restaurátor Kamarának, a Molnár C. Pál Baráti Körnek, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Magyar Rajztanárok Országos Egyesületének.
2012-ben pedig posztumusz MS mester-díjat kapott.
