Francisco Rojas
Gonzalez
AZ ISTENCSINÁLÓ
(EL DIOSERO *)
Kai-Lan*, a Puna-caríbal*
ura szemben ül velem; ágon pihenő majomra hajaz, barátságosan vigyorog;
aprócska izgő-mozgó kezében valami liánféleséggel játszadozik.
Ott üldögélünk a
kunyhójában, a “champában”*, melyet az őserdő talpalatnyi tisztásán vert fel,
az állandóan reccsenő-roppanó, sötét hullámaival mindent elönteni akaró
hatalmas zöld óceán apró szigetén. Kai-Lan figyeli, mit mondok: szemét arcomra
szegezi, inkább gesztusaimból igyekszik kihámozni mondandómat, semmint spanyol
szavaimból.
Néha, mikor
beszédemmel sikerül feltörnöm az indián agyát vagy még inkább, a szívét,
nagyokat nevet, gurgulázva... Néha meg, ha ráérez az elmondottak súlyára, az
öreg lakandón* érdeklődése látványosan felélénkül beszélgetésünk iránt, melyben
egyébként csak egyszótagú fölmordulásokkal vagy nagynehezen megformált
tőmondatokkal vesz részt.
Kai-Lan három
felesége, a “kikák”*, ott lófrálnak körülöttünk. A lepényképű, csinoska
Jacinta, aki szinte még gyermek, de már egy aprócska indián anyja; Jova, a
mindig háttérbe húzódó, szégyenlős öregasszony; meg az asszonyisága teljében
virító Nachak’in, a Chichén-Itzá-i*
kőfejek fensőbbséget sugárzó arcélével, huncutkodó és érzéki szemével, apró
teste étvágygerjesztő domborulataival – az ő szabados viselkedése szöges
ellentéte a másik kettő rejtőzködő szemérmességének.
Jova az őrlőkő mellett
térdel, hatalmas kerek lepényeket lapít a kukoricatésztából; Jacinta bal karján
cipeli kislányát, a másikkal a parázs fölött forgat egy kibelezett fácánt,
melyből csodálatos illat terjeng. Nachak’in csak álldogál tétlenül bő
ruházatában, egykedvűen figyeli társai sürgésforgását. - Ő miért nem dolgozik? – kérdem Kai-Lant. A lakandón-indián
felnevet, néhány pillanatra elcsendesül, mintha a megfelelő szavakat keresné a
válaszhoz: - Ő nappal nem dolgozik –
nyögi ki végül. – Éjjel dolgozik. Éjjel ő jön fel Kai-Lan függőágyába.
A szép “kika” mintha
megértette volna férje spanyolul kierőlködött szavait, szemlesütve állja
kíváncsiskodó tekintetem, de nem is próbálja rejteni szája kihívóan kacér
mosolyát. Izmos, rövid nyakán gyíkfogak sorakoznak felfűzve.
A kunyhón túl az
őserdő – a lakandónok naponta újra játszott emberi színjátékának színtere.
Kai-lan kunyhójával szemben az elmaradhatatlan “templom”*, melynek ő maga
egyszemélyben a főpapja, ministránsa és egyetlen híve is.
A templom alacsony,
pálmalevelekkel fedett fészer, csak egyetlen fala van, a napnyugati oldalon;
bent mindenféle durván faragott állványok, rajtuk agyagból készített,
istenségeket ábrázoló füstölők és parázstartók. Az istenek uralják a
szenvedélyeket, ők tartják kordában a természeti jelenségeket (melyek az
őserdőben mindig sátáni dühvel szoktak elszabadulni), ők szelidítik kezessé a
vadállatokat, megvédenek a mérgeskígyók marásától és a gonosz bogarak
csípésétől, és ők oltalmaznak az erdőntúli “rossz emberektől” is.
A templom mellett a
gondosan megművelt kukoricaültetvény kis parcellája, két erőteljes pálma nyúlik
égnek a cserjék közül, a kapával ásott gödrök mellől. Tüskés bokrok szövevényes
kerítése védi a vetést a vaddisznók és tapírok* kalandozásaitól; lent, a liánok
és gyökerek között a Jataté folyó csillan. Hűvös, nedves idő járja.
Az őserdő moraja
monoton és makacs, mint a tengeré; különféle elemekből összeálló
álmosító zaj annak, aki először hallja,
idővel azonban kellemesen ingerel nappal és lágyan ringat éjjel;
hangzavar,
mely madarak rikoltásából, vadállatok ordításából, letörő ágak
roppanásából, az
óriás ceiba-fák*, a maya-dió* leveleinek
susogó énekéből, a hatalmas
testű mahagónikat és chicozapotékat*
megfojtó – és a fákból az utolsó csepp életnedvet is kiszívó – buja
kúszónövények halálos ölelésének nyikorgásából születik; a
chacalté-cédrus felrepedezett kérge alatt rejtőző másfélméteres
mérgeskígyó, a nauyaca Sziszegése és a liánok
között játékosan ugrándozó, a vékony ágakon hihetetlen ügyességgel
függeszkedő
groteszk és cinikus törpe, a fekete bőgőmajom rikoltása színesíti… Ezen a
hangzavaron alig tör át a lakandón szava – mert bár ő az őserdő ura,
egyben ő a
leggyengébb, neki van a legkisebb hatalma mindazok között, akik és amik
ezt a
levelekből és fényekből, morajból és csendből összerakott világot
megtöltik
élettel.
Puna kacikájának*,
Kai-Lannak a champájában próbálom kiböjtölni a “taco”-t*, tapintatos
vendégszeretete révén hamarosan ebben is részesülök már felszolgált finom
uzsonnafalatkák után, mielőtt tovább indulnék a dzsungel zöld masszája és a
mocsár közötti ösvényen, amely Öreg Pancho* tanyájához vezet, ahol egy hallgatag,
magányos és magába roskadt lakandón úr él, akinek kika-mentes kunyhója a Jataté
alsó folyásánál áll, alig néhány kilométerre jelenlegi vendéglátóm
“birtokától”. Úgy számítom, estére odaérhetek.
Éppen végeznék
kalkulációimmal és a fácán mellehúsával, mikor észreveszem, hogy Kai-Lan egyre
nyugtalanabb: állandóan az őserdő felé tekintget, kitágult orrlikakkal
szaglászik, mint egy ragadozó; föláll és lassan kimegy az udvarra. Nézem, ahogy
vallatja a felhőket, majd fölvesz a földről egy vékony ágat, hüvelyk- és
mutatóujja közé csippentve; a két ujja formálta nézőkén figyeli az éppen
delelőre járó napkorongot.
Kai-Lan felém fordul,
hogy megossza velem vizsgálódásai eredményét: - Keveset gyalogolsz…Víz jön,
sok-sok víz.
Próbálom győzködni,
mennyire fontos lenne, hogy még ma este eljussak Öreg Pancho champájába, de
Kai-Lan csak hajtogatja, nagy szeretettel:
- Már csak pici-pici
hiányzik a nagy vízhez – és mutatja a felhővizsgáló pálcikáját.
- Öreg Pancho vár –
mondom.
Kai-Lan erre már nem
szól semmit.
Fölállok, megcirógatom
a mamája karjában elszunnyadt csecsemő arcát, és éppen kilépnék, amikor
hatalmas esőcseppek állítanak meg; a zivatar azon nyomban teljes erővel tombol.
Kai-Lan somolyog jóslata beteljesedése láttán:
- Víz… sok víz.
(folytatása következik)
A fordító megjegyzése:
 |
| A szerző - egy hangoskönyv-lemezborítón |
Az eredeti spanyol nyelvű szöveget az
Internetről vettem le. Fordításomban megőriztem az eredeti szövegbeosztást
(bekezdéseket). Nem leltem nyomát, hogy előttem bárki is lefordította volna
magyarra az elbeszélést. A magyarításban igyekeztem elkerülni, illetve
egyszerűsíteni a külön magyarázatra szoruló antropológiai, zoológiai és egyéb
szakkifejezéseket (néhányra azért a jegyzetekben kitérek); néhol magyar
népnyelvi kifejezéseket használok; fordításom így nem tekinthető teljesen
pontosnak - de ez az olvasót semmiképpen sem zavarhatja.
*
* *
Jegyzetek:
 |
| Lakandón istenszobor |
* diosero
- Az elbeszélés eredeti címe: El diosero – az isten(dios) szóból
képezve (szótári jelentése bizonytalan, ebben a történetben kb. isten(szobor)készítőt
jelent).
* Kai-Lan,
Nachak’in – lakandón indián („pogány”) nevek; Jacinta –és talán Jova is – „keresztény” nevek (halvány utalás
esetleges megkeresztelésükre).
* champa
– a közép-amerikai, dél-mexikói (karibi-térségi) indiánok pálmakunyhója.
*
caríbal – tanya-szerű elszigetelt település, a karib indiánok „családi
birtoka”: a terület, melyen a család
kunyhói, ültetvényei vannak; a család „életterülete” .
* lakandón
– nagy karib indián törzs, sokféle nemzetséggel (és nyelvvel) – a maják távoli őserdő-lakó leszármazottai.
 |
| Lakandónok (XIX.sz.-i metszet) |
* kika - a patriarchális és soknejűségben élő lakandón
családban az (ivarérett) asszonyok elnevezése.
* függőágy – a
karibi térség legelterjedtebb pihenőalkalmatossága: bárhol fára erősíthető,
erős szövetből (manapság hálóból) készült „ágy”, sziesztától a családi életen
át alvásig mindenre használható (kis ügyességgel: könnyű belőle kibukni).
Elterjedt spanyol elnevezése: hamaca (kiejtése: amaka).
* Chichén-Itzá
– a maya civilizáció egyik leghíresebb műemlék-együttese a Yucatán-félszigeten; rengeteg művészi
ember- és állatábrázolással.
*
templom – a lakandón indiánok minden „családi birtokon” kialakítottak egy
kultikus helyet is (általában
ugyanolyan vagy kisebb kunyhóban, mint amilyenekben laktak) – a rítusokban csak a felnőtt férfiak vehettek részt,
nők és idegenek pillantása is
megszentségteleníti…
 |
| Lakandón "templom" |
* Jataté
(kiejtése: hataté) – a lakandón őserdő legnagyobb folyója (Mexikó déli, yucatáni részén).
* tapír - a közönséges vagy dél-amerikai tapír
disznóra hasonlító, de annál valamivel nagyobb
növényevő emlősállat, páratlan ujjú patás, rövid ormánya van; őserdőben, vízközelben él; húsáért
vadásszák.
* ceiba
– hatalmas trópusi fa.
 |
| Kacika - ahogy a fehér ember elképzeli |
* maya-dió
– hatalmas trópusi őserdei, diószerű ehető terméssel – a maják étrendjének
fontos fogása volt (tudományos neve: Brosimum alicastrum, helyi elnevezése: ramón).
* chicozapote
- karibi trópusi fa illetve cserje, ehető gyümölccsel (tudományos neve: Manilcara zapota).
* kacika
– eredetileg az Antillák szigetein élő indián vezetők (törzsfőnökök) elnevezése,
a spanyol és portugál felfedezők és hódítók a kontinensen élő törzsek vezéreire
is alkalmazták; innen terjedt el az európai nyelvekben is (spanyolul: cacique).
*
taco – kukorica- (néha gabona-) lisztből készített, formájában palacsintára
emlékeztető sült tésztakorong (tortilla), melybe húst, zöldségeket, salátát, egyéb
ennivalót tekernek és így fogyasztják (az egész világon elterjedt mexikói
eredetű „gyorsétel).
* Pancho
– a Francisco (Ferenc) becézett formája (Feri, Ferkó). Híres Pancho
volt Villa, a mexikói forradalom hőse – és Puskás Ferenc, a Real
Madridban…
Öreg Pancho a történetben a
legközelebbi caríbal-tanya ura.
*
* *
 |
| Az elbeszélés egyik hazai kiadása |
Francisco Rojas
Gonzalez
AZ ISTENCSINÁLÓ
(2. folytatás)
Villám csattan
hirtelen az őserdő és a nap közé tolakodott acélszürke felhőzet alatt; a felhők
szoknyája alá nyúló óriási fakoronákat tépi már a vihar.
Az őserdő ilyenkor
elnémul, átengedi a teret a felhőszakadás harsogó hangjainak. A szél vadul
rázza a kunyhót, Kai-Lan visszaül mellém; teljesen lenyűgöz a látvány, soha még
nem éltem át hasonlót.
A víz szemmel
láthatóan egyre emelkedik; Jacinta otthagyja alvó gyermekét Kai-Lan
függőágyában, és csatlakozik Jovához; ártatlan szemérmetlenséggel övük fölé
gyűrik szoknyájukat, hogy valami töltést építsenek a kunyhó körül, nehogy a víz
elöntse
egész lakásukat.
Nachak’in, a soros ágyas, lustaságát múlatva guggol az egyik sarokban. Kai-Lan
állát két kezébe temetve figyeli, hogy erősödik és hangosodik egyre a vihar.
- Mit keresel Öreg
Pancho házában? – kérdi hirtelen.
Nincs nagy kedvem
beszélgetésbe bonyolódni, kissé kurtán válaszolok:
- Mesél nekem a
karibok életéről, a ti életetekről.
- És mit érdekel az
téged? Nem szép dolog ám beavatkozni az emberek életébe! – mondja a lakandón,
csöppet sem sértő szándékkal. Nem válaszolok.
Jacinta újra karjára
veszi a pici lányt, melléhez szorítja; a fiatalasszony arcát gondok
árnyékolják. Jova, továbbra is teljesen egykedvűen, nekiáll szétdarabolni egy
hatalmas bőgőmajmot, melyet Kai-Lan lőtt pár órája; a nyíl-lyukasztotta fekete
bőrt mesterien választja le a rózsaszínű húsról, mígnem csak a meztelen korpusz
marad, amely igen hasonlít formájában is, méreteiben is a pirospozsgás
malacképű csecsemőhöz, aki kétségbeesetten bömböl anyja karjában.
Kai-Lan kér tőlem egy
cigarettát, a száguldó szél azonnal szertefújja a sűrű füstöt, amint
orrán-száján kieregeti. Közben az ég vödrei nem látszanak kiürülni az őserdő
fölött; a felhők már összekeverednek a chacalté és a chicozapote lombjaival;
egy villám kettéhasítja – akár ha zsenge bambusznád volna – egy százéves ceiba
törzsét; a csattanás megsüketít, a lidérces fény elvakít bennünket néhány
pillanatra.
A champában mindenki
hallgat; az indiánok babonás rémülete kisebbnek tűnik, mint az én félelmem, a
civilizált emberé.
- Víz … sok víz… -
kommentálja végül Kai-Lan. Hirtelen valami elnyúló fülsiketítő zaj tetézi
aggodalmainkat; ijesztő görgés, mintha sziklák lavinája közeledne, olyan erős,
mintha száz mahagónifát téptek volna ki egyszerre tövestől. Kai-Lan föláll,
megpróbál átnézni a vihar tömött esőfüggönyén.
A lakandón mond
valamit asszonyainak, azok mind arrafelé néznek, amerre uruk mutat. És is
követem pillantásukat.
- A folyó… ez már a
folyó – mondja nekem Kai-Lan, spanyolul. Valóban: a Jataté megnőtt, hullámai,
mint szalmaszálat sodorják a fatörzseket, a letört ágakat és a hatalmas
köveket.
A lakandón asszonyait
igazítja el, azok szó nélkül hallgatják a kacikát. Jova hátramegy valahová a
kunyhóban és ölében agyaggal tér vissza. Kai-Lan ezalatt egy böhöm nagy kivájt
tökkel kimegy a zivatarba és vizet hoz; hosszú haja csapzottan verdesi vállát;
tunikája testére tapadt; nem valami épületes látványt nyújt... Vizet önt az
agyagra a kapinyából*; asszonyai kíváncsian nézik, mit csinál; Kai-Lan
néhányszor megismétli a vízöntést; amikor jónak látja az agyag és a víz
arányát, a kis ember nekiáll simára dagasztani a sarat.
Mikor úgy érzi, hogy
az agyag már tésztásan puha és könnyen formázható, újra
kimegy a viharba;
látjuk, hogy bemegy a templomba és valami misztikus dühvel apró darabokra töri
a parázstartó istenségeket. Amikor a legutolsót is porrá zúzta, visszajön a
lakókunyhóba.
- Az istenek öregek…
nem érnek már semmit – mondja nekem. – Csinálok másikat, akinek még van
hatalma, aki ér valamit, hogy végezzen ezzel a vízzel…
És Kai-Lan odaguggol a
sárkupac elé, elképesztő szakértelemmel formáz egy új füstölőt, egy okos és
erős istent, aki képes elűzni a fellegeket, melyekből az a sok víz zúdul az ő
földjére, az ő folyójába.
A kikák - férjüknek
diszkréten hátat fordítva - suttogva beszélgetnek. Nachak’in megpróbál lopva
hátrapillantani, de Kai-Lan észreveszi. A kis ember azonnal talpra ugrik és
rekedt hangon üvöltözni kezd, fenyegetően hadonászva karjaival. Nachak’in újra
a falnak fordul, alázatosan tűri a szidalmakat… Kai-Lan a méregtől majd
fölrobbanva széttapossa a már szinte kész szobrot: Isten megint meghalt emberi
kéz által.
Mikor a lakandón
megbizonyosodik, hogy tisztátalan női szem nem tudja megszentségteleníteni az
istenteremtést, újra nekiáll a sárgyúrásnak… És lám: már el is készült a
gyönyörű, állatra hajazó füstölő: egy pocakos madár nyerges háttal, az a parázs
helye; a figura három lábon áll, mindegyik végén hasított patákkal, amilyen a
vadkannak van.
Egy-egy
obszidiánszilánk csillog a mély szemüregekben. Kai-Lan elégedett a munkájával,
de újra meg újra átvizsgálja töviről-hegyire, itt-ott kiigazítja, tisztogatja,
fényesíti… Föláll, arrébb megy, minden szögből megtekinti, azután tunikája alá
rejti, hogy kivigye a viharon át a templomba… Már ott is van, látom a zivatar
ködfüggönyén keresztül.
A frissen teremtett,
még nedves isten az egyik állványon kap helyet: az indián megkövült
gyantacseppeket szór a hátára, meg néhány parazsat, ezeket két pálcikával
halássza ki a bekerített templom közepén örökösen égő tűzből. Kai-Lan mereven
áll, mozdulatlanul és ünnepélyesen, ahogy egy főpaphoz illik, karját mellén
összefonja, állát fölszegi.
Közben Jova fölszítja
a benti tűzhely szikrázó parazsát; a lángok halványan megvilágítják a kunyhót,
ahol már megkocsonyásodtak az árnyékok. A föl-fölerősödő szélben ágavesztett
fák sírnak, mindenfelé vékony csermelyek csordogálnak; a Jataté-folyó egyre
fennhéjázóbb, vize riasztóan emelkedik… Már-már kitör a medréből, nehéz
csobbanásokkal ostromolja az ültetvényt védő alacsony töltést.
Kai-Lan tudatában van
a veszélynek; a templomból nyugtalanul figyeli a kiönteni készülő folyó
jelzéseit; megint a füstölőhöz megy, újra gyantát szór a parázsra – és vár. A
vihar azonban nem csitul, a felhők egyre csak ott lóbálóznak a magasban és
sötétbe borítják az egész birtokot.
(folytatása következik)
 |
| Kapinya (vízmerítő tök) |
Jegyzetek:
* kapinya – ezt a (gyerekkoromban
megismert, hasonló értelmű ormánsági) szót
használom az elbeszélésben az indiánok által használt ivó- és vízmerítő tökre.
* * *
 |
| Lacandón szépség - művészfotó |
 |
| Egy népszerű kiadás |
(3. - befejező folytatás)
Leszáll lassan az éj…
Alig tudom kivenni Kai-Lan körvonalait; látom, ahogy az oltárához megy, kezébe
fogja istenét, széttördeli ismét, majd dühösen szétszórja az anyagdarabokat a
champa körüli tócsákban… Haszontalan isten, megtagadott isten, ostoba isten..!
Kai-Lan kijön a
templomból, ültetvénye felé indul; lassan vonszolja magát a zuhogó esőben, a
folyónál négykézlábra ereszkedik, sárban dagonyázó tapírra hasonlít.
Fatörzset cibál ki a
megáradt vízből, ágakat, leveleket, köveket; megpróbálja magasítani a töltést
veteménye körül; munkálkodása fájdalmasan hiábavaló. Mire rászánom magam, hogy
segítsek neki, maga is rájön, hogy semmi értelme annak, amit tesz, és
visszaballag a kunyhóba. Kiabálva korholja asszonyait megint, azok ismét hátat
fordítanak neki, a pálmalevelekből rakott zöld falat nézik. A pici lány békésen
szunnyad a függőágyban a koszos és nedves rongyokon.
Kai-Lan újra nekilát
teremtő feladatának.
És egyszerre csak ott
az új isten, mágikus kezei munkájának friss gyümölcse. Vaskosabb és erőteljesebb, mint elődje volt,
de sincs benne semmi annak fenséges szépségéből. Az indián szemmagasságba
emeli, jól megnézi közelről; úgy tűnik, alkotói hiúságát is kielégíti új
teremtménye. Háta mögött felsír a csecsemő, talán megcsíphette valamilyen
rusnya bogár. Kai-Lan hátrafordul, szembenéz
a pici lánnyal, aki tágra nyílt szemével éppen rácsodálkozik a füstölőre.
A lakandónt mintha
kígyó csípte volna meg; dühbe torzult arca azonban lassan elnéző grimaszba megy
át, a gyermek önfeledt kacagása enyhíti ideges türelmetlenségét. Sztoikus beletörődéssel
ejti földre a füstölőt, meztelen talpával formátlanra lapítja.
Amint befejezi a
megsemmisítést, kiált valamit. Jacinta, lehajtott fejét föl nem emelve, kiveszi
csecsemőjét a függőágyból, magával viszi a sarokba, ruházata bő redőiből
elővarázsolja egyik duzzadt, fekete mellét és csecset ad a gyereknek; a kicsi
azonnal szopni kezd. Jacinta, csakúgy, mint a másik két kika, elfordítja arcát
urától. Kai-Lan töretlen hittel fog hozzá az új isten megformálásához.
Annyira összpontosít a
feladatra, hogy rólam is elfeledkezik; én meg örülök, hogy nyomon követhetem,
mi minden összejön így, istencsinálás közben.
Kai-Lan apró kezével
csipeget a masszából, kapkodva gyúr
gombócokat, sodor sárnudlikat, sirítja laposra az agyagot; ujjai mágikus táncot
járnak a lassan alakuló formák fölött, ügyesen, élénken, felelősségteljesen.
Jova és Jacinta – emez karjaiban ringatva kicsinyét – továbbra is háttal állnak
a ház urának. Nachak’in, kissé elkámpicsorodva, hogy mai násza meghiúsult, maga
alá húzott térdén ülve fordul falnak, feje le-lekókad az álmosságtól. A kunyhó
közepén lustán pislog a tűz. Éjjel van.
Ez alkalommal az
istenfabrikálás munkaigényesebb; mondhatnám, a serény alkotó, a kudarcok
példáján is okulva, bele viszi a munkába minden művészi és mesterségbeli
tudását. Egy négylábú meseszörnyet formáz: pofája a mérgével ölő nauyaca
kígyóé, teste a tapíré, tiszteletet parancsoló hatalmas farkát a quetzaltól*
kapja. Csendben nézegeti erőfeszítései eredményét; jól sikerült: kezében egy
csodálatos bestia, duzzad az erőtől, éjsötét az egész teste, mindenestől olyan
szörnyű és kegyetlen. A lakandón feláll, kinyújtóztatja meggémberedett tagjait.
A füstölő a kunyhó közepén pihen, a földön: Kai-Lan hátrébb lép, hogy
távolabbról is megnézze; észrevesz valami apró tökéletlenséget, azonnal javítja
megnyálazott ujjakkal… mígnem végül teljességgel elégedettnek látszik.
Fölveszi a füstölőt,
meggyőződik, hogy most nem szentségtelenítette meg semmilyen nőstényi szem,
elégedetten elvigyorodik és elindul az oltára felé. Átlép kinyújtott lábamon,
észre sem vesz, egész biztosan fittyet hány most jelenlétemre.
A közben leszállt
éjszaka sötét árnyai eltakarják előlem, miképpen celebrálja Kai-Lan főpapi
minőségében az istenavatást; alig-alig látom a pislákoló fényeket a frissen
gyúrt istenség hátán, az oltár öröktüzét tápláló nedves faágak reménytelenül
füstölgő parazsa fölött.
Közben Jova a
kunyhóban a tűzhely mellé állít valami vesszőkből készült alkalmatosságot;
föllógatja rá a majmot és nekiáll megsütni a maradék parázson; a megnyúzott
négykezű ijesztően néz ki; mellére esett feje mintha bólogatna; kicsavart
végtagjaival mártírok képeit idézi, akiket hitük okán kínoztak meg, mert
szentek voltak… vagy eretnekek.
A sülő húsra hintett
só halkan és erőtlenül perceg a tűzben, a kisült zsír végigfolyik az egyre
feketébb és egyre cingárabb emberszerű törpe testen.
Jacinta egy hombárnak
használt kövér edény előtt térdel, kukoricát mer ki belőle a dörzskőre, a kicsi
mellette alszik valami szőnyegszerűségen.
Nachak’in, látván,
hogy mára kitűzött nászi éjszakája meddő emlék marad, hanyatt veti magát a
függőágyon, hogy lehűtse kielégítetlen vágyait; rövid karikalábait kétoldalt
lelógatva esetlenül egyensúlyoz. Hirtelen, valahonnan az udvarról hang
hallatszik. Kai-Lan az. Jacinta és Jova értik a hívást, a két kika azon nyomban
kiszalad a zivatarba, ahol uruknak szüksége van rájuk. Nachak’in csak lassan
tér magához, felül a függőágyban, még látja asszonyi társait kirohanni; ásít,
nyújtózkodik, karját a függőágy “fejéhez” emeli, ruganyos teste végigvonaglik,
mint tüzelő szukáké.
Kinézek a vetemény
irányába: Kai-Lan egy terjedelmes ceiba alatt áll, kezében egy alkalmi fáklya,
lángja meglepően állja a szélvihart; a sárban asszonyai kétségbeesetten
küzdenek a vízzel, mely már elérte a vetést eddig oltalmazó alacsony földhányás
tetejét; a kukorica első sorai már vízben állnak. Kiszaladok, hogy segítsek a
nőknek. Egyszerre derékig süppedek a sárba, szívvel-lélekkel igyekszem segíteni
a lakandónok küzdelmét. Amíg Jacintával tömedékeljük a töltést sárral meg
kövekkel, Jova megpróbál valami új kerítésfélét építeni, hogy megállítsa az
emelkedő vizet, de az áradat egy szempillantás alatt elsodorja.
Kai-Lan a maga nyelvén
üvölt, ostorcsattogás-szerűen osztogatja utasításait; az asszonyok még nagyobb
erőbedobással folytatják hősies munkájukat. A lakandón föl-alá járkál a ceiba
hatalmas esernyője alatt; magasra tartja fáklyáját, de álmos tüzénél alig
látunk valamit.
Kai-Lan izgatottsága
lassan a tetőpontra hág, egyre dühösebb is.
Beszúrja alkalmi
fáklyáját két nagy kő közé, elindul a templomkunyhó felé, belép, kinn hagy
bennünket értelmetlen erőlködésünkkel. Jacinta elcsúszik, a víz magával sodorja
egy darabon, Jova összekócolódott hosszú hajánál fogva elkapja, és
segítségemmel kimenti a veszélyből.
A folyón hatalmas
fatörzs érkezik, magával söpri eddig munkánk minden eredményét… A vízözön már
mindent elönt, csurig vannak már a kukoricasorok közötti árkok, szétáztak a
töveknél a nagy gonddal emelt töltögetések. Nincs már mit tenni - az asszonyok
mégis folytatják eleve vesztésre ítélt csatájukat.
Már-már arra gondolok,
megadom magam az elemeknek és visszamegyek a kunyhóba, mikor észreveszem, hogy
elállt a vihart… Ahogy érkezett, úgy tűnt el is, különleges és harsány kísérő
tünetek nélkül; váratlanul, ahogyan minden bekövetkezik az őserdőben: a
ragadozók támadása, a villámcsapás, az új rügyek kipattanása, a halál…
Kai-Lan kijön a
templomából, hangos örömujjongásba fog. Nachak’in is kidugja fejét a kunyhóból
és csengő kacajjal nyugtázza férjeura örömét. Visszamegyünk a szálláshelyre,
ahol Nachak’in bámulja, anélkül, hogy bármit is tenne, hogyan szenesedik lassan
ehetetlenné a majompecsenye; bűzlő fekete füst önti el a kunyhó belsejét,
lélegezni sem lehet tőle; a csecsemő közben abbahagyta a sírást, ijedten szipog
a füstben.
A kikák, zilált külsőm
láttán, jót nevetnek rajtam; tetőtől talpig mocskos sár borít mindőnket.
Megpróbálom
letisztítani a sarat a cipőmről. Kai-Lan odanyújt egy kapinya „balcsét”, azt az
erjesztett szent italt, melyet csak kiemelkedő alkalmakkor fogyasztanak.
Belekortyolok, aztán megint és megint… Mikorra harmadszor emelem “poharam”,
észreveszem, hogy hajnalodik.
Kai-Lan mellém ül,
barátságosan méreget. Nachak’in is közelebb jön, vágytól izzadtan és kacéran,
megpróbálja megölelni emberét, de a kis indián gyengéden lefejti magáról a kika
kezét, majd felém fordulva mondja:
- Nachak’in már nem,
mert ma már holnap van.
Majd nagyon gyengéden
Jovát szólítja; az öregasszony alázattal járul férjeura elé; Kai-Lan övénél
fogva magához vonja és nem is engedi el.
- Ma Jova nem dolgozik
nappal… Éjjel dolgozik. Éjjel ő jön fel Kai-Lan függőágyába.
Ezután néhány kurta
szóval eligazítja Nachak’int, aki eleddig kivonhatta magát az asszonyi
csapatból. A fennhéjázó szépség engedelmesen és alázatosan kuporodik a tűz
mellé, hogy átvegye az öregasszony helyét, mert most Jova lett a soros
kika.
Útra készen állok; a
nőket megajándékozom néhány piros fésűvel meg egy kis tükörrel; sokfogú
mosollyal nyugtázzák nagylelkűségem.
Kai-Lan meg engem ajándékoz meg: nekem adja
a majom egyik “csülkét”, amelyik nem égett oda teljesen. Jószándékát egy marék
cigarettával viszonzom.
Elindulok Öreg Pancho “caribal”-ja felé.
Kai-Lan portája határáig, a picado-ig*
kísér. Mikor elmegyünk a templom előtt,
a lakandón megáll, az oltár felé mutatva büszkén kihúzza magát:
- Nincs még egy ember az őserdőben, aki úgy
tudna isteneket csinálni, mint Kai-Lan… Ugye milyen jóra sikerült..?! Megölte a
vihart … Látod, a nagy harcban elvesztette szép quetzal-farkát, ott maradt az
égben.
És valóban, fölöttünk, az égen, a faóriások
lombjába kapaszkodva fölragyog a szivárvány…
* - vége -
*
Jegyzetek:
*
quetzal – nagytestű, ragyogó zöld tollazatú és díszes farkú trópusi őserdei
és
 |
| A quetzal madár |
hegyvidéki madár; a mayák szent madara, a tollas kígyó - Quetzalcoatl
istenség – ihletője.
*
balcse (spanyol átírásban: balché) – trópusi gyümölcsökből erjesztett,
enyhe alkoholtartalmú ital, a rituális tevékenységhez szükséges révület
elősegítője .
 |
| Kimérik a balcsét |
* picado
– itt feltehetően birtokhatárt jelöl, így is fordítottam (nagyon sok értelmű
szó).
*
* *
CopyRight - Francisco Rojas González (1903-1951)
El
Diosero, 1952
-
Szentgyörgyi N. József (1943-)
Az istencsináló, 2012
 |
| A Tollaskígyó istenség - mint vízköpő |
* * *
.JPG)
